SecuriFocus.com
A biztonsági szakma kezdőlapja

Hírek | Személyvédelem

2004. június 15.

A hajléktalan golyófogó

A hajléktalan golyófogó

Gorbacsov, R. Gandhi, Jaruzelski, Ceausescu, Weizsäcker, Beatrix királynő, János Károly király – sorolja találomra Borszéki László, hogy kiknek a testi épségére kellett vigyáznia, miközben nem maradhatott el Kádár János mögül. Az egykori testőr ma hajléktalan.

Vaskos dosszié kerül elő a táskából. A 43 éves Borszéki László reklámdobozban őrzi leveleit, feljegyzéseit, fotóit, megvalósulatlan terveit. Első szemezgetésre kissé hóbortos, a valóságtól némiképp elrugaszkodott ember álmodozásai tárulnak elém. Különleges papíron a Magyar Szellem Láthatatlan Múzeumának névsora, mellette a nemzetközi szamaritánustalálkozó öntapadó tapétái, és a Budavár Hidegkonyha reklámpiktogramja. Aztán találok még elmélkedést az Európai Unió átjárónyitó filozófiájáról, egy bizonyos Allan Inovius tudományos kutató kusza elméletét az úgynevezett Huntington-vonalról, és egy mesét arról, miről beszélgetett a szigetmonostori kocsmában, a Nagy Grál Kerekasztalnál Tao, Lao-Ce és Buddha.

Ennyi elég is lenne, hogy egy mosoly kíséretében elköszönjek Borszéki Lászlótól, ha a körmével nem kocogtatná meg a jobb szemét – mintegy jelezve: figyelj, haver, itt a lényeg! De gyorsan kiderül, nem figyelmeztetni akart, egyszerűen csak viszketett a szeme. „Olyan ez, mint amikor valaki az elveszített ujja helyén bizsergést érez” – ad magyarázatot a meglepő mozdulatra.

Üvegszeme van.

Összecsomagoljuk a rejtélyes dossziét, csak egyetlen, hivatalos hangú levél marad az asztalon. A címzettje: Lamperth Mónika belügyminiszter asszony.

„„988. december 6-án a családommal együtt vártuk a Mikulást. Mivel a fényképezőgépemhez nem volt vaku, el kellett mennem a barátomhoz kölcsönkérni, hogy le tudjam fényképezni a kislányomat a Mikulással. Miután hazaértem, a Trabantommal beálltam az udvarra, mentem becsukni az utcai kaput. Ahogy lehajoltam, és a helyére igazítottam a kaput rögzítő zárat, jobb oldalról, az a szomszédom, akinek másfél évig ťrohadt belügyes naplopó, Kádár csics-kásaŤ voltam, ismeretlen oldószerrel a jobb szememet telibe locsolta. Látásomat abban a pillanatban elveszítettem, és örültem, hogy a másik szememet ki tudtam mosni.”

Amikor ezeket a sorokat – tavaly november 12-én – papírra vetette Borszéki László, 23800 forint nyugdíjat kapott havonta. Azóta a rokkantellátmány felemelkedett 25500 forintra.

– Hivatásos koldus vagyok – határozza meg státusát. – Soha nem gondoltam volna, hogy a világ legismertebb emberei közelségéből ilyen mélyre zuhanok. 1985 decemberétől dolgoztam a Belügyminisztérium akkori 2-es osztályán mint operatív fotós tiszt. Csupán egy intelligenciateszt kitöltésén kellett átesnem, és aláírtam a titoktartási nyilatkozatot. Nagy perspektíva áll előttem, biztattak főnökeim. Aztán gyorsan kiderült, hogy valójában golyófogónak alkalmaztak.

A következő három esztendőben Borszéki László egyik delegációtól a másikig járt. Nyakában egy fényképezőgéppel úgy kellett elvegyülnie újságírók és fotóriporterek között, hogy soha ne engedje 3-4 méternél közelebb őket a politikusokhoz, és közben arra is legyen figyelme, hogy ő maga is fotózzon, ha „valami esemény” történne.

– Testközelből ismertem, akiket ezekben az időkben Kádár János fogadott. Beszélgetni persze nem lehetett velük, de érdekes volt megfigyelni, ki, hogyan viselkedik, mikor árulja el magát egy gesztussal. Először Schultz amerikai külügyminiszter mellé vezényeltek. Szerintem azt sem tudta, melyik városba érkezett, amikor leszállt a gépről. Mire a tárgyalóasztalhoz került, bizonyára átnézte az előkészített aktát… Gorbacsov nagyon idegesítette Kádárt. Úgy akart sétálni a Váci utcában, mintha magánember lenne. Kádár szorongott, különösen az zavarta, hogy Gorbi láthatóan népszerűbb volt nála. Emlékszem, a virágárus néni, aki egy csokorral törte át magát a tömegen, a mi szervezésünk volt. Raisza, Gorbacsov felesége meglátogatott egy előre kiválasztott, többszörösen ellenőrzött családot. Útközben arról érdeklődött, mekkora az alkoholizmus Magyarországon. Minket, testőröket nem engedtek be a „családlátogatásra”. Kint, a küszöb előtt várakoztunk. Átsuhant az agyamon, hogy itt még a névtábla is hamis.

A koronás főkkel volt a legkevesebb gond. János Károly úgy sétálgatott, amerre kísérték, mintha csak egy parkban levegőzne. Beatrix királynő pedig legalább annyira figyelte a testőreit, mint azok őt. Tekintetéből sugárzott: velem semmi bajotok nem lehet. Ceausescu viszont – aki a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének ülésére érkezett – bizalmatlan volt a magyar testőrökkel. Például arra is figyelt, hogy asztalhoz ülés előtt a román testőr érjen utoljára a székéhez.

Nem csoda tehát, hogy delegációk jövés-menéséről készült híradások képkockáin gyakran felbukkant Borszéki László arca. Szomszédja ekkor kezdte zaklatni, bántani, szapulni.

– Olyan gyűlölettel támadt rám, hogy képtelenség volt megfékezni. Egy idő után kikezdte a családomat, mindenféle mocskos kifejezéssel bántotta a feleségemet, és végül a gyermekeimet is. Féltek, ha nem voltam otthon. Főnökeimnek többször jelentettem, de ők eleinte csak hülyének, talán még gyávának is tartottak. Sőt az egyik hőbörgő főnököm egyszer spiccesen rám fogta fegyverét, mondván, majd ő megmutatja, milyen, amikor valóban megfenyegetnek egy embert.

Mintegy háromesztendőnyi testőrködés után Borszéki László bedobta a törülközőt, 1988. augusztus 31-én leszerelt. A támadás, aminek következtében elveszítette a jobb szemét, december 6-án érte.

Hónapokig kezelték Budapesten és Debrecenben. 1995-ig hatalmas vércsomó éktelenkedett az elveszített szeme helyén. Akkor sikerült beültetni az üvegszemét.

– Évekig úgy néztem ki, akár egy sebesült terminátor. Kínlódtam, őrlődtem, nem találtam a helyemet. Hiába próbálkoztam az eredeti, nyomdai fotós szakmámmal, nem mentem semmire. Először is, amint megláttak, elszörnyedtek tőlem, még azok is elutasítottak, akik előtte telefonon elfogadták a jelentkezésemet. Feléltem az összes tartalékomat. Végül 1997-ben egy szitanyomóműhelyben találtam munkát. Egész nap szívtam magamba a kábító oldószerek gőzét, dekoncentrálttá váltam. Folyamatosan kábultam. A feleségem azt hitte, iszom. 2002-re a családom is összeomlott.

Közben zajlott a kártérítési pere, amelynek az adott különleges pikantériát, hogy az alperest ugyanaz a vezető ügyvéd védte, mint Borszéki Lászlót. A bíróság az ügyet – miként visszaidézi – nagyon bizalmasan kezelte, hiszen a férfi a Belügyminisztériumot is vétkesnek tekintette sorsa miatt. Végül minimális kártérítést ítéltek meg a javára.

Borszéki László az utcára került. Ma a Tolna megyei Hőgyészen van bejelentkezve egy lekopott parasztházba, de ritkán fordul meg ott.

– Próbálkoztam mindennel. Munkaszerződést sehol nem kötöttek velem. Készítettem trikókra szitanyomatot, poharakra fotót, pályáztam a rendőrök, a tűzoltók karemblémájának készítésére. Az egyik lovagrendnek különleges merített papírra készítettem el oklevelüket. Nem fizettek érte. Általában becsaptak. Vállalkozóként nem tudtam megállni.

Mindeközben többször próbálkozott perújrafelvétellel, amiről végül is lemondott.

– Mégsem adom fel. Nem tudom elfogadni, hogy 27 éves koromban derékba tört az életem. Tizenöt éve szenvedek. Nekem akkor is, most is ez az ország a hazám. Ezért is fordultam a belügyminiszter asszonyhoz:

„A rendszerváltás óta eltelt három politikai – és a mostani negyedik – ciklus alatt ügyemmel kapcsolatban csak elutasításokkal, közönnyel találkoztam, amibe beletörődni nem tudok. Ezért kérem tisztelettel, hogy kártérítési igényemet méltányosan bírálja el mint bánatpénz vagy életjáradék. Én nem kívánok összeget meghatározni, hiszen ez szakértőkre tartozik.”

A levélre – mondván, hogy a támadás idején már nem állt szolgálatban – elutasító válasz érkezett.

És, hogy mi lett a támadójával?

– Őrizetbe vették, a Kozma utcában tartották fogva, ahol öngyilkos lett. Ezt nem kívántam neki.



[ Eredeti cikk ]

Hírlevél

Ha érdeklik a legfrissebb újdonságok, iratkozzon fel díjmentes hírlevelünkre!